Először a tüzes szekér jut szinte mindenki eszébe Illésről (azaz Éliásról). Az, amelyik felvitte a prófétát az égbe. (Nagy fantáziával megáldott ál-kutatók szerint bizonyára űrhajó lehetett, és földönkívüliek irányították.) A bibliai Királyok könyve persze sok egyébről is tud. Például több éven át tartó szárazságról, mert a nép nem hallgatott a jó szóra. Vagy arról, hogy az Úr nem villámlás és mennydörgés közepette látogatja meg Illést, hanem lágy szellőként. Húsz éves volt Felix Mendelssohn-Bartholdy, amikor elvezényelte Johann Sebastian Bach Máté-passióját. Ezt az 1829-es koncertet a zenetörténészek fordulópontnak tartják: generációkkal korábbi szerzők műveit ugyanis mindaddig nem volt szokás előadni. Mendelssohnt viszont érdekelte a barokk, angliai útján tapasztalhatta az ott töretlenül élő -Händel-kultuszt is. Már a Paulus oratóriummal is valami hasonlót akart teremteni. A Éliást Angliából rendelték. Természetes, hogy Händel maradt a minta, ami a formai kereteket illeti. Ám a dallam- és harmóniavilág, vagyis mindaz, ami a barokkos kereteket kitölti, ízig-vérig romantikus. És talán éppen ez a különös kettősség, a szándékosan régies új adja mindmáig az 1846-ban óriási sikerrel bemutatott mű varázsát.
