Nálunk a fordulat éve. Államosítások. A nagy Szovjetunióban Zsdanov elvtárs olvassa fel egy plénumon a rosszak neveit: Sosztakovics, Prokofjev… behódoltak a burzsoá ízlésnek. Nyugaton türelmetlen ifjú komponisták mindenkit avíttnak tartanak, csak a három éve halott Webernt illetik jó szóval. A tengeren túl John Cage preparált zongorára komponál.
1948-at írunk. Egy bajor öregúr mintha semmiről sem venne tudomást. Változatlanul úgy gondolja, a zenének szépnek kell lennie. Richard Strauss túlélte Webernt, Bartókot, Berget. Aggastyán. Amikor egy riporterhölgy megkérdi, mik a tervei, a válasz: „Hát, meghalni.” De ez még odébb van pár hónappal. Dalok foglalkoztatják. A kortárs Hermann Hesse verseire ír hármat, a 19. századi Eichendorff ihleti a negyediket. Elmúlásról szólnak, reménytelenül őskonzervatív zenei nyelven. Utóromantika, legyintenek a fiatalok. Vagy az öreg messzebbre látott? Egy zenetudós mostanában remek kifejezést talált arra a stílusra, amelyet Strauss nagyjából A rózsalovag óta követett. „Koraszülött posztmodern.” Vagy úgy! Akkor már nem kell pironkodnunk, ha tetszik… Örüljünk annak, hogy Rost Andreával hallhatjuk a Négy utolsó dalt (ahogy a darabokat a szerző halála – 1949 – után nevezték). Előtte Wagner, utána Schumann. Mesterdalnokok-nyitány és Rajnai szimfónia. Kell jobb? Ne legyünk telhetetlenek.
