Nyár van, rekkenő hőség, de az árny hűs. Lombok alatt pihen hősünk, és álmodozik kecses nimfákról, boldog semmittevéssel telik el a délután. Nyüzsgő, ideges világunkban csakis irigyelhetjük Mallarmé hősét, a kecskelábú faunt. Debussy tízperces zenekari előjátékot komponált a költeményhez, páratlan színekkel, érzéki harmóniákkal. Vigasztaló hallani télen. Az ezt követő műsorszámról, Camille Saint-Saëns II. zongoraversenyéről egy epés kritikus azt találta írni: „kezdete Bach, vége Offenbach”. Amihez rögtön hozzátehetjük: közepe (második tétele) meg az állatok farsangja. Ha a motívumok, témák nem is, a hangvétel kétségkívül emlékezteti a hallgatót a szerző legnépszerűbb művére, amelynek tételei közt ott az elefánt, a kenguru, megannyi patás – és ne feledjük, egy igazi zoológiai tünemény: a zongorista is.
Francia művek után egy angol következik. Passepartout után Mr. Fogg, mondhatnánk. Sir Edward Elgar mintaképe volt a régi vágású angol gentlemannek. Udvarias, kimért, kicsit hűvös. II. szimfóniájából azonban ugyanaz derül ki, mint Verne Gyula hőséről. A fegyelmezettség néha szenvedélyt, romantikus érzéseket leplez.
