Name: Orchestral Concert: Prokofiev – 3
Start: 2025-03-19T00:00:00.000Z
End: 2025-03-19T00:00:00.000Z
Location: Müpa Budapest

Admin

Budapest Festival Orchestra

Direzione d'orchestra

Iván Fischer

Orchestra

Pianoforte

Igor Levit

Strumento

Orchestral Concert: Prokofiev – 3

Budapest

Ungheria

Müpa Budapest

Béla Bartók National Concert Hall

Public

concert form

Concerto

La Suite dell'amore per tre arance, Op.33bis

Concerto per pianoforte n. 2 in sol minore, Op. 16

Piano Concerto No. 4 in B-flat Major, op. 53

Sinfonia n. 1 in re maggiore, op. 25 («La Classica»)

Saurav Kumar

Approvato

“Igor Levit is like no other pianist,” The New Yorker has said. It’s a fact: there are few performers out there who would play a total of three Prokofiev concertos on two consecutive days, and then two more at a third concert, including one of the most challenging pieces in piano literature as well as a composition written specifically for the left hand. The solo of Piano Concerto No. 2 was one that posed a significant challenge even for Prokofiev, and to this day only the most daring pianists are willing to perform it. No. 4 is one that not even the man commissioning the piece was willing to tackle. Even today, it is seldom performed. Full of deep emotions and coupled with passion, the virtuoso challenge is framed by an opera suite and a symphony. It was Prokofiev himself who turned his satirical opera The Love for Three Oranges into a six-movement orchestral excerpt, just as it was he himself who gave his first symphony the telling title “Classical.”

The melancholic prince laughs at the wicked witch who trips over her own foot; the witch then casts a curse on him: he must find three giant oranges which hide beautiful girls. But only the third one stays alive, and the prince eventually marries her. That is the plot of The Love for Three Oranges in short. The 1924 suite includes a prologue showcasing the characters, portrayed by instruments; a shadowy game of cards; the infamous “mistuned” march; a scherzo; a romantic intermezzo; and finally the comic closing scene.

Prokofiev composed his Piano Concerto No. 2 in 1913, in response to criticism of his first piano concerto, and to commemorate his pianist friend Maximilian Schmidthof, who had committed suicide. The composer was accused of “futuristic impertinence” following the scandalous premiere of the piece. After the manuscript was lost in a fire, Prokofiev recreated and reworked the piece from memory. The version we know today, of which the composer said “the cats on the roof make better music,” is a work in four movements. Following the overture, where romanticism clashes with the grotesque, a scherzo lasting a few minutes is next; and after a sluggish, wry and grandiose intermezzo, the concerto concludes with a stormy finale.

The Austrian pianist Paul Wittgenstein, who lost his right arm in World War 1 and had also commissioned Ravel’s famous left-hand piano concerto, requested Prokofiev to compose a piece for him. The piece is flanked by two versions of the same rondo. While the first movement exudes both cheerfulness and nervousness, the finale represents a dull presentation of the same melody, followed by its recurrence as an angry trample and then a modest loftiness. Between the two are the slow movement evoking the romance of Romeo and Juliet and a moderato hesitating between ominousness and lightness.

A few years after Stravinsky’s The Rite of Spring and his own Piano Concerto No. 2, Prokofiev surprised his audience with a “classical” symphony. “It seemed to me that had Haydn lived in our times he would have retained his own style while accepting something of the new at the same time. That was the kind of symphony I wanted to write,” the composer said, who in many ways kept true to tradition. He composed a work of four movements in a typical arrangements, with a sparing musical fabric and reserved instrumentation. Its light humor does evoke Haydn, but it also displays its own dissonant musical language.

English

„Igor Levit egyik más zongoristához sem hasonlítható” – írta a The New Yorker. Tény: nem sok előadót találni, aki két egymást követő napon eljátszik összesen három Prokofjev-versenyművet, majd a harmadik koncerten még kettőt, köztük a zongorairodalom egyik legnehezebb darabját és egy csak bal kézre írt kompozíciót. A 2. zongoraverseny szólója Prokofjevnek is komoly kihívást jelentett, és a mai napig csak a legbátrabb pianisták tűzik műsorukra. A negyediket a mű megrendelője sem vállalta, és azóta is ritkán játszott alkotás. A mély érzelmekkel és szenvedéllyel társuló virtuóz erőpróbát operaszvit és szimfónia keretezi. A három narancs szerelmese című vígoperájából Prokofjev maga készített hattételes zenekari kivonatot, ahogy első szimfóniájának sokat sejtető „klasszikus” jelzője is tőle származik.

A melankolikus királyfi kineveti a saját lábában megbotló gonosz boszorkát, az pedig átokkal sújtja: meg kell keresnie három óriási narancsot, amelyekben szépséges lányok vannak. Ám csak a harmadik marad életben, akivel a királyfi végül össze is házasodik. Ez A három narancs szerelmesének rövid cselekménye. Az 1924-es szvitben a hangszerek által megjelenített szereplőket felvonultató prológus, egy alvilági kártyaparti, a híres „elhangolt” induló, egy scherzo, egy romantikus intermezzo, végül a komikus zárójelenet idéződik meg.

Első zongoraversenyének kritikáira adott válaszként, öngyilkosságot elkövető zongorista barátja, Maximilian Schmidthof emlékére írta meg Prokofjev 2. zongoraversenyét 1913-ban. A botrányt kavaró bemutatón „futurista impertinenciával” vádolták a szerzőt. Miután a kézirat elégett egy tűzvészben, Prokofjev emlékezetből alkotta újra és dolgozta át a művet. A ma ismert változat, amelytől a szerző szerint „a macskák szebben nyávognak a háztetőn”, négytételes. A romantikát a groteszkkel ütköztető nyitány után pár perces sziporkázó scherzo következik; a lomha, fanyar és nagyszabású intermezzót követően viharos finálé zárja a művet.

Az osztrák zongoraművész Paul Wittgenstein, aki az 1. világháborúban elvesztette jobb karját, és Ravel híres balkezes zongoraversenyét is rendelte, Prokofjevet is alkotásra kérte fel. A darabot keretként ugyanannak a rondónak két változata fogja közre. Míg az első tételből egyszerre árad jókedv és idegesség, a fináléban ennek tompa újrafogalmazását, majd dühödt dübörgését, végül szerény emelkedettségét halljuk. A kettő között Rómeó és Júlia romantikáját idéző lassú tétel, valamint baljós és fényes között vacilláló moderato szól.

Néhány évvel Stravinsky Tavaszi áldozata vagy saját 2. zongoraversenye után Prokofjev „klasszikus” szimfóniával lepte meg közönségét. „Szerintem ha Haydn a mi időnkben élne, megtartaná saját stílusát, ugyanakkor elfogadna valamit az újból. Ilyen szimfóniát akartam komponálni” – írta a szerző, aki sok szempontból igazodott a hagyományokhoz. Négytételes, tipikus elrendezésű művet írt takarékos zenei szövettel és visszafogott hangszereléssel. Könnyed humora valóban Haydnt idézi, de ott van saját disszonáns zenei nyelvezete is.

magyar

Crediti di rappresentazione (Cast e team di produzione )

Ensemble